Mivel elhatároztam, hogy ismét elmegyek megmondós irányba, érett már egy ilyen bejegyzés, hogy megosszam a témával kapcsolatban a véleményemet. Mik azok a dolgok amik sokszor megmérgezik a párkapcsolatokat? Miért nem tud egymás mellett megférni két ember, akik látszólag magabiztosak, határozottak és szeretik egymást?
Szerintem sokszor azért mert ezekben a tulajdonságokban egyeznek, valamint azért mert mindenki gyűlöli ha vesztésre áll. Az egónk nem bírja elviselni ha valaki jobb valamiben, ha valaki okosabb, szebb, népszerűbb stb. Lehetne sokáig sorolni. Senki sem szereti elismerni, hogy tévedett, hogy hibázott, hogy valamit a másik jobban tud. Ilyenkor kezdődnek a párkapcsolati játszmák, harcok, pro-kontrák. Kapunk egy kritikát, ami lehet, hogy jogos és az lenne a helyes reakció, hogy elgondolkozzunk rajta és esetleg változtassunk magunkon. De ha erre nem vagyunk képesek, akkor csak el kéne fogadnunk a másik véleményét és bólintani. Viszont ez a gyakorlatban általában nem így néz ki. Ilyenkor a legtöbb emberben kisgömbőc módjára elkezd valami növekedni, és egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül kirobban és visszavág. Egy válaszreakció a saját büszkesége védelmében. Tipikus példa a "megint nem vitted le a szemetet" - "te sem mosogattál el baszki" hatás-ellenhatás. Ha a másik fél valamilyen kritikával illet engem, akkor én is hozzávágok valamit, hogy a saját büszkeségem ne sérüljön. Mintha az, hogy én is mondok valami rosszat róla, visszaállítaná a becsületemet. Akkor már nem kell szembesülnöm a saját trehányságommal, a saját hiányosságaimmal?
El kell, hogy keserítsek mindenkit! Kéne! Attól függetlenül, hogy jogosnak vélem-e, át kéne gondolnom, hogy a másik miért mondja ezt. Unatkozik és csak kötekedik? Vagy valami tényleg van és valamit nem jól csinálok? Tudok-e esetleg rajta változtatni? Szerintem így működne egy normális párkapcsolat. Elfogadom, ha a másik kritikával illet, még akkor is megbánt, és igyekszem legjobb tudásom szerint jobb lenni minden téren, és odafigyelni az apróságokra is. Vice versa természetesen. Éreznem kell, hogy a másik fél is hajlandó változni, megfogadni a tanácsaimat. Nem pedig 30 éves háborút indítani, és várni a lehetőséget, hogy adódjon egy olyan alkalom amikor visszavághatok.
Ezek a hatalmi harcok, ezek a játszmák azok amik az első jelei annak, hogy valami nem kerek és a kapcsolatban az egók erősebbek, mint az érzelmek. Vagy pedig érzelmileg két gyereket fújt össze a szél. Az egyik fél sem enged a saját jogos, vagy jogosnak vélt igazából és elkezdődik a háború, amiből nagyon nehéz kapitulálni. A befejezéséhez az egyik félnek engednie kell, de akkor a másik győz, és a harcok bármikor ismét kitörhetnek. Az egyik félben tüske marad, így legközelebb ő kezdi el a játszmát.
Nagyon nehéz ebből kikerülni és felnőttként gondolkodni. Főleg úgy, hogy az én korosztályomban szerintem sokan az ilyen viselkedésmintákat tanulták el a szüleiktől. "Anyád már megint parádézik! Majd lenyugszik." Hát nem hallotta ezt más is gyerekkorában? Szerintem biztos. "Várjuk meg míg kiduzzogja magát, utána megint minden rendben lesz." Ilyenkor azt mondanám akár az apámról, akár bárkiről lenne szó, hogy: mi a fasz lesz ezzel megoldva te hülye kölyök! Mert teljesen mindegy hány éves az illető, ez gyerekes viselkedés. Attól, hogy a másik kiadja magából, én pedig bólogatós kutya módjára rázom a fejem, de nem vagyok hajlandó átgondolni és megoldani, mi lesz megoldva? Semmi, csak eltoljuk a konfliktus kicsúcsosodásának időpontját. Lehet, hogy 2 hónappal, de az is lehet, hogy 20 évvel.
Az egész probléma megoldására nem tudom, mi a megoldás. Bárcsak tudnám. Talán figyeljünk jobban egymásra, legyünk képesek a párbeszédre. Fogadjuk el a kritikákat, de ami még fontosabb, ne képzeljük, hogy tökéletesek vagyunk, hiába teremtett minket Isten a saját képmására... vagy bárki. Fogadjuk el, hogy hibázunk és azt is ha ezt valaki észreveszi. Nem biztos, hogy azért teszi szóvá, hogy minket megbántson. Inkább azért, hogy segítsen jobb emberré válnunk.
