Nem olyan régen, ismét el kellett gondolkodnom azon, hogy miként is élem az életemet. Az életfelfogásom egyik alapja az "igenemberség" volt. Pozitív, mindenre nyitott, olykor kockázatot vállaló, de az életre igent mondó személy voltam. Az életem során már másodszor jutottam el arra a szintre, hogy azt vettem észre: nemet mondok a lehetőségekre, nem merek eltérni a rutintól, félek az újtól, a változástól, az élettől. Vagyis nemember lettem.
Persze ez a folyamat nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem szép lassan, fokozatosan. Nálam is így volt. Először csak 1-2 kisebb dologra, majd egyre többre, végül szinte mindenre a nem, vagy a nem tudom lett a kedvenc válaszom. A változást, mint mindig az életben, valaminek el kellett indítania. Kell egy katalizátor, egy krízishelyzet, ami elindít egy szemléletváltást, hogy ez bekövetkezzen. Ez lehet egy szívroham, egy szakítás, egy amnézia vagy akár megtalálhatjuk Jézust is, teljesen mindegy mi a kiváltó ok. Amikor eljön ez a pillanat, az ember átértékeli az addigi döntéseit és ha igazán bölcs, feléled benne a vágy, hogy változtasson és visszatérjen az eredeti, pozitív szemléletű állapotba. Mondhatni gyermeki létbe, amikor mindenre nyitottak voltunk és minden érdekelt minket. Nem voltak fékező tényezők, nem voltak gátak, megalkuvások. Ahogy mondtam, én most tartok a második "megvilágosodásnál". Remélem egyben az utolsónál.
Először nézzük a magunkba forduló, "nemember" állapotot. Adódik valamilyen lehetőség az életünkben. Legyen szó akár egy koncertről, egy ki nem próbált étel megkóstolásáról, egy sörözésről a haverokkal, vagy bármiről. Kialakul bennünk egy ösztönös elutasítás. Elutasítjuk mert "most nincs rá pénzünk", nincs hozzá kedvünk vagy most nincs időnk. Ezer és egy válaszlehetőség, amivel takarózhatunk és nem kell bevallanunk, hogy lusták vagyunk. Persze nyilván vannak olyan dolgok amiket nem áll módunkban megtenni, de maradjuk szépen csak azoknál az eseteknél ahol képesek lennénk igent mondani. Mégsem tesszük. A leggyakrabban ez akkor fordul elő, amikor ráállunk egy rutin/sablon életre. A mókuskerékbe kerülünk. A napi munka, a pénz utáni görcsös hajsza elszívja az életünket és maradunk a "biztonságban".
"Nincs időm!" Gyakori kibúvó, de azon el kéne gondolkodnunk, hogy miért nincs. Tényleg nincs vagy csak nem akarok rá időt szakítani a lustaságom miatt. Mert ha az utóbbi, akkor a válasz is az, hogy nincs időd! Nincs időnk arra, hogy nemet mondjunk mindenre. Nincs időnk félni az élettől, mert a végén bánni fogjuk, hogy elszalasztottuk a lehetőségeket. Ha itt a kaszás holnap, vagy 20 év múlva, nem úgy akarok szembenézni vele, hogy egy füzetet tartok magam elé védekezésképpen ami tele van írva a kihagyott lehetőségeimmel. A dolgokkal amiket megtehettem volna, de mégsem tettem mert "nem volt időm". Mit fogok mondani? "Még maradnom kell, ne vigyél el, egy csomó dolgot tennem kéne még!" Töröld ki a segged a listáddal halandó, megvolt a lehetőséged!
Ezzel szemben a másik opció, hogy igent mondunk. Nyitottak vagyunk, kinyílunk a világ felé, elfogadjuk és megtapasztaljuk azt amit az élet adhat. Merünk befogadni, kapni, érezni. Legyen akár jó, legyen akár rossz. Vállalnunk kell a kockázatot, mert ha néha meg is fogjuk bánni, és nem kapunk semmi jót vagy szépet az adott helyzetben, legtöbbször mégis új élményekben lesz részünk. Emlékekben amikre boldogan gondolunk vissza, és nem érezzük hiábavalónak az életünket. Úgy gondolom nincs rosszabb egy üres, elvesztegetett életnél.
Igen vagy nem? Mindenki döntsön. Esetleg nincs időd? Akkor lehet, hogy fejbe is lőheted magad, nincs értelme évekig várnod! Már most halott vagy!
