mrweg

    Manapság reneszánszát élik a falusi Coelho-k, közhelyes idézeteikkel a facebook-on és a derekukon, úgyhogy én is beállok a sorba. Az én egyik kedvenc idézetem nem olyan fennkölt és egykortyos, de ha az lenne nem is tartozna hozzám. Ehhez vissza kell térnem Jamamoto Cunetomo Hagakure című könyvéhez.

   "Egyszer tív masszőr utazott együtt a hegyekben, és amikor egy szakadék szélére értek, mind nagyon óvatosak lettek, lábuk remegett, és halálra rémültek. Abban a pillanatban az élen haladó megbotlott, és és lezuhant a szikláról. "Jaj, jaj, de szomorú!" - siránkoztak a hátramaradtak. De a masszőr, aki lezuhant, lentről felkiáltott: "Ne féljetek. Bár lezuhantam, nem történt semmi. Inkább megkönnyebbültem. Zuhanás előtt állandóan arra gondoltam, mi lesz, ha lezuhanok, és félelmem határtalan volt. De most már megnyugodtam. Ha ti is meg akartok nyugodni, zuhanjatok le!"

    Biztos mindenki hallotta már ezt a kijelentést valakitől. Legtöbbször párok közt hangzik el ez a roppant "öntudatos" mondat. Milyen szép gondolat. Abban a jelentésében, hogy önmagam akarok lenni melletted. De legtöbbször nem ilyen értelemben gondolja senki.

    Ez a kijelentés a kapcsolatok Jolly Joker-e. Amikor valamilyen kritikával szembesülünk, elég bedobni ezt a rövid mondatot a vitába és máris mi győztünk. "Én csak önmagam vagyok, nem hibáztathat ezért senki. Ha nem fogad el engem olyannak a másik ember amilyen vagyok, arról nem tehetek. Nincs joga azt kérni, hogy más legyek mint aki." Ó persze! De tételezzük fel, hogy nem azért kapjuk azt a negatív véleményt, mert a partnerünk a saját álmai alapján akar minket formálni. Az egy másik téma. Itt nem a fenékvakargatásról vagy a sminkcuccok széthagyásáról van szó. Jelen esetben van egy nehezen elviselhető rossz tulajdonságunk, gyerekesen viselkedünk bizonyos élethelyzetekben vagy érzelmileg olyanok vagyunk mint egy vödör répa. A párunk ezt észreveszi, elmondja. Ilyenkor jön a bűvös mondat és ezzel megvédtük magunkat. Mert ha tudatalatt is, de ilyenkor védekezünk. Talán ösztönből, talán dacból, de pajzsot emelünk, amiről visszapattan a lövedék, irányt vált, a másikba fúródik és őt sebzi meg. Lelkiismeretfurdalás, önmarcangolás és máris saját magát érzi egy darab szarnak helyettünk. "Tényleg ilyen rohadék vagyok? Nincs jogom egy másik embert az akarata ellenére megváltoztatni. Majd megszokom. El kell fogadnom őt."

    Szerintem nem. Először is mindenkinek el kéne azon gondolkodni, hogy mennyire jogos az a kritika, észrevétel amit a másik elmond. Természetesen előfordul, hogy nincs alapja és nem jogos, mint ahogy fentebb említettem. Pl.: erőszakos társformálás egy "tökéletes", idealizált partner reményében, vagy uralkodási kényszer. De a legtöbbször jogos lesz, csak mi nem tudunk szembenézni a saját tökéletlenségünkkel, hiányosságainkkal. Persze mi azért elvárjuk, hogy nekünk mindenből tökéletes jusson. Egyszerűbb védekezni mint önvizsgálatot tartani, majd változni, fejlődni. Csak nem azért mert képtelenek vagyunk és nem is akarunk megváltozni? Szóval legtöbbször az "ilyen vagyok, fogadj el" egyenlő lesz az "önző, lusta, gyáva féreg vagyok" kijelentéssel, ráadásul a másik fél fogja rosszul érezni magát. Hát nem vicces? Vagy inkább félelmetes?

   Minden emberben megvan a képesség a változásra, a fejlődésre. A tökéletesség utáni vágy végigkíséri az emberiséget. Legyen szó bármilyen művészetről, tudományról, társadalmi rendszerről vagy akár párkeresésről. A legszebb tollú madár, a legerősebb farkas. Belül mégsem akarunk jobbak lenni? Nem fontos a belső, lelki fejlődés? Dehogynem, ugyanolyan fontos mint a képességeink vagy a gondolkodásunk fejlesztése. Ez az élet. Fejlődés, jobb emberré válás minden szempontból, emberéletnyi evolúció. Egy hosszú folyamat, aminek csak az utolsó lélegzetvétellel lesz vége.

   Nemrég egyik éjszaka, egy különös hangulatomban kimentem az udvarra. Levegőre volt szükségem, érezni akartam a szelet, hallani akartam a hangokat, neszeket. Amikor kiértem az éjszakai égbolt alá, felnéztem a csillagokra, ahogy máskor is. De aznap este nem a csillagokat figyeltem, mert a hold mágnesként magára vonzotta a tekintetemet. Nem tudom szavakkal leírni azt amit akkor láttam. A hold ragyogott mint egy lámpa egy sötét barlang közepén, a felhők pedig olyan szokatlan, de lenyűgöző mintában úsztak körülette, ami valami földöntúli szépséget kölcsönzött az egésznek. Mindez pedig körbevéve száz és száz apró, ékkőként fénylő csillaggal.

   Csak álltam és gyönyörködtem a látványban, és hirtelen eszembe jutott egy részlet abból a könyvből amit akkoriban éppen olvastam. Egy részlet, amit pont aznap olvastam el:

   Ezen az istenverte Földön a felgyűlt hagyományok, törvények és szokások sokkal fojtogatóbbak voltak bármilyen fűzőnél; az embereket az elméjük fogta le, adott rájuk kényszerzubbonyt, kényszerítette őket arra, hogy ugyanolyan betokosodott szokások szerint éljenek, mint mindenki más. Itt vannak, az egyetlen olyan bolygófelszínen, amelyen szabadon sétálhat az ember, meztelenül a szél és a nap alatt, erre, amikor választhatnak, dobozokban ülnek és még kisebb dobozokat bámulnak, éppen úgy, mintha nem lenne választásuk - mintha egy űrállomáson lennének - mintha a ketrecbe zárt évszázadok régi csúf napjai soha nem múltak volna el. Esténként még fel sem néznek a csillagokra. Ott, felettük állt az Orion ferdén, "a leggyönyörűbb dolog, amelyet valaha bármelyikünk látni fog a világon, szétterülve az égbolton, mint egy igazi isten, akiben muszáj hinni egy kicsit." De senki fel sem nézett.

Kim Stanley Robinson: 2312

   Hosszú percek után magamhoz tértem és eszembe jutott, hogy be kellene mennem a fényképezőgépemért és meg kellene örökítenem. De ahogy elindultam, gondolkodni kezdtem. Ha sikerül is jó képet készítenem, semmit nem fog jelenteni másnak az a kép, csak egy szép éjszakai fotó lesz. Ez az élmény túl személyes volt, és nem csak egy jól elkapott lenyomat kell legyen az adott pillanatról. Ez akkor ér valamit, ha más is átéli ahogy én is. Átéli, elmereng rajta, megjegyzi és felidézi amikor szükséges.

   Elgondolkodtam, hogy véletlen volt, hogy pont aznap értem ehhez a részlethez a könyvben? Vannak egyáltalán véletlenek? Esetleg ez egy olyan pillanat volt az életemben amikor valamit meg kellett tapasztalnom, de nem csak leírt gondolatok formájában, hanem a szavak és a látottak együttese által? Bárhogy is van, örülök, hogy átéltem, mégha valaki számára ez egy jelentéktelen dolog is.

   Mindenki stabilitásra és nyugalomra vágyik. Hosszú boldog életre. Jó munkahely, boldog párkapcsolat, szerelem, család, szilárd talaj a lábunk alatt. Ez lesz a cél, ezért harcolunk, ezért hozunk áldozatot. Miként is tesszük ezt?

  Találunk egy társat akivel összekötjük az életünket, és közösen próbáljuk elérni a céljainkat. Nem tudjuk még, hogy ő lesz-e az akivel az utunk során kiteljesedünk, de vele próbáljuk meg. Az idő úgyis eldönt mindent. De ahogy haladunk előre a közös utunkon, megeshet, hogy elbizonytalanodunk. Már nem tudjuk biztosan, hogy akit választottunk boldoggá tesz-e minket. Sem azt, hogy mi meg tudunk-e adni neki mindent ami az ő boldogságához kell. Elgondolkodunk és lehet, hogy rájövünk: a harmónia hiányzik, a szerelem elmúlt. Viszont nem merünk tenni semmit. Arra gondolunk, hogy még annyi mindent el kell érnem az életben, de legalább a társam megvan, ahogy a házam is. Mindkettőre vágytam. Nem fogom egyiket sem eldobni, hisz ezért harcoltam eddig. Nem fogok visszalépni 40 évesen, 6 év együttélés után. Előre kell tekintenem, nem állhatok most meg. Bár érzem, hogy valami nem működik, mégsem merek lépni mert félek a következményektől, a változástól és attól, hogy elveszítek valamit amit már megkaptam. Nem kezdhetek mindent elölről! Nem merek őszinte lenni önmagamhoz és a páromhoz, mert ezzel kockáztatom a végső célomat. Tagadok inkább, nem fogadom el az igazságot. Miért? A jelen csak egy fejezet, és a jövő a happy end?   
Ilyenkor a szebb jövő reményében képesek vagyunk kiárusítani a jelenünket. Nem fogjuk fel, hogy a ma is része annak a bizonyos boldog életnek, és nem csak a holnap. Ha ma nem vagyok boldog, akkor holnap sem leszek. Nem a jó fizetés, a kocsi a seggünk alatt, a házunk vagy a sok magunk köré gyűjtött tárgy fogja megadni azt amit szeretnénk. Pillanatnyi boldogságmorzsák, pótlékok csupán. Nem várhatjuk, hogy a sok másodlagos tényező majd megoldja vagy kompenzálja a legfontosabb dolgot, a szerelmet. Mert ez a legfontosabb az összes célunk közül, hogy szeressünk és viszont szeressenek. A szeretet a boldogság kulcsa, minden más csak papírmasé.

   Nem szabad engednünk, hogy a félelem befolyásoljon. Nem retteghetünk, hogy elveszítünk valamit amit már megkaptunk, ha tudjuk, hogy az nem az igazi. Lehet, hogy nehéz elfogadni és kimondani, de ha úgy érezzük, hogy valami nem működik és nem is fog, akkor el kell engednünk. Saját magunkat hátráltatjuk ha nem tesszük. Éreznünk kell, hogy kire van szükségünk. Végül pedig nem szabad úgy tekintenünk az életünkre mint egy hosszú útra aminek a végállomása a boldogság. Maga az utazás kell, hogy boldog legyen.

   Nem olyan régen, ismét el kellett gondolkodnom azon, hogy miként is élem az életemet. Az életfelfogásom egyik alapja az "igenemberség" volt. Pozitív, mindenre nyitott, olykor kockázatot vállaló, de az életre igent mondó személy voltam. Az életem során már másodszor jutottam el arra a szintre, hogy azt vettem észre: nemet mondok a lehetőségekre, nem merek eltérni a rutintól, félek az újtól, a változástól, az élettől. Vagyis nemember lettem.

  Persze ez a folyamat nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem szép lassan, fokozatosan. Nálam is így volt. Először csak 1-2 kisebb dologra, majd egyre többre, végül szinte mindenre a nem, vagy a nem tudom lett a kedvenc válaszom. A változást, mint mindig az életben, valaminek el kellett indítania. Kell egy katalizátor, egy krízishelyzet, ami elindít egy szemléletváltást, hogy ez bekövetkezzen. Ez lehet egy szívroham, egy szakítás, egy amnézia vagy akár megtalálhatjuk Jézust is, teljesen mindegy mi a kiváltó ok. Amikor eljön ez a pillanat, az ember átértékeli az addigi döntéseit és ha igazán bölcs, feléled benne a vágy, hogy változtasson és visszatérjen az eredeti, pozitív szemléletű állapotba. Mondhatni gyermeki létbe, amikor mindenre nyitottak voltunk és minden érdekelt minket. Nem voltak fékező tényezők, nem voltak gátak, megalkuvások. Ahogy mondtam, én most tartok a második "megvilágosodásnál". Remélem egyben az utolsónál.

   Először nézzük a magunkba forduló, "nemember" állapotot. Adódik valamilyen lehetőség az életünkben. Legyen szó akár egy koncertről, egy ki nem próbált étel megkóstolásáról, egy sörözésről a haverokkal, vagy bármiről. Kialakul bennünk egy ösztönös elutasítás. Elutasítjuk mert "most nincs rá pénzünk", nincs hozzá kedvünk vagy most nincs időnk. Ezer és egy válaszlehetőség, amivel takarózhatunk és nem kell bevallanunk, hogy lusták vagyunk. Persze nyilván vannak olyan dolgok amiket nem áll módunkban megtenni, de maradjuk szépen csak azoknál az eseteknél ahol képesek lennénk igent mondani. Mégsem tesszük. A leggyakrabban ez akkor fordul elő, amikor ráállunk egy rutin/sablon életre. A mókuskerékbe kerülünk. A napi munka, a pénz utáni görcsös hajsza elszívja az életünket és maradunk a "biztonságban".

   "Nincs időm!" Gyakori kibúvó, de azon el kéne gondolkodnunk, hogy miért nincs. Tényleg nincs vagy csak nem akarok rá időt szakítani a lustaságom miatt. Mert ha az utóbbi, akkor a válasz is az, hogy nincs időd! Nincs időnk arra, hogy nemet mondjunk mindenre. Nincs időnk félni az élettől, mert a végén bánni fogjuk, hogy elszalasztottuk a lehetőségeket. Ha itt a kaszás holnap, vagy 20 év múlva, nem úgy akarok szembenézni vele, hogy egy füzetet tartok magam elé védekezésképpen ami tele van írva a kihagyott lehetőségeimmel. A dolgokkal amiket megtehettem volna, de mégsem tettem mert "nem volt időm". Mit fogok mondani? "Még maradnom kell, ne vigyél el, egy csomó dolgot tennem kéne még!" Töröld ki a segged a listáddal halandó, megvolt a lehetőséged!

   Ezzel szemben a másik opció, hogy igent mondunk. Nyitottak vagyunk, kinyílunk a világ felé, elfogadjuk és megtapasztaljuk azt amit az élet adhat. Merünk befogadni, kapni, érezni. Legyen akár jó, legyen akár rossz. Vállalnunk kell a kockázatot, mert ha néha meg is fogjuk bánni, és nem kapunk semmi jót vagy szépet az adott helyzetben, legtöbbször mégis új élményekben lesz részünk. Emlékekben amikre boldogan gondolunk vissza, és nem érezzük hiábavalónak az életünket. Úgy gondolom nincs rosszabb egy üres, elvesztegetett életnél.

   Igen vagy nem? Mindenki döntsön. Esetleg nincs időd? Akkor lehet, hogy fejbe is lőheted magad, nincs értelme évekig várnod! Már most halott vagy!

   Mivel elhatároztam, hogy ismét elmegyek megmondós irányba, érett már egy ilyen bejegyzés, hogy megosszam a témával kapcsolatban a véleményemet. Mik azok a dolgok amik sokszor megmérgezik a párkapcsolatokat? Miért nem tud egymás mellett megférni két ember, akik látszólag magabiztosak, határozottak és szeretik egymást?

   Szerintem sokszor azért mert ezekben a tulajdonságokban egyeznek, valamint azért mert mindenki gyűlöli ha vesztésre áll. Az egónk nem bírja elviselni ha valaki jobb valamiben, ha valaki okosabb, szebb, népszerűbb stb. Lehetne sokáig sorolni. Senki sem szereti elismerni, hogy tévedett, hogy hibázott, hogy valamit a másik jobban tud. Ilyenkor kezdődnek a párkapcsolati játszmák, harcok, pro-kontrák. Kapunk egy kritikát, ami lehet, hogy jogos és az lenne a helyes reakció, hogy elgondolkozzunk rajta és esetleg változtassunk magunkon. De ha erre nem vagyunk képesek, akkor csak el kéne fogadnunk a másik véleményét és bólintani. Viszont ez a gyakorlatban általában nem így néz ki. Ilyenkor a legtöbb emberben kisgömbőc módjára elkezd valami növekedni, és egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül kirobban és visszavág. Egy válaszreakció a saját büszkesége védelmében. Tipikus példa a "megint nem vitted le a szemetet" - "te sem mosogattál el baszki" hatás-ellenhatás. Ha a másik fél valamilyen kritikával illet engem, akkor én is hozzávágok valamit, hogy a saját büszkeségem ne sérüljön. Mintha az, hogy én is mondok valami rosszat róla, visszaállítaná a becsületemet. Akkor már nem kell szembesülnöm a saját trehányságommal, a saját hiányosságaimmal?

  El kell, hogy keserítsek mindenkit! Kéne! Attól függetlenül, hogy jogosnak vélem-e, át kéne gondolnom, hogy a másik miért mondja ezt. Unatkozik és csak kötekedik? Vagy valami tényleg van és valamit nem jól csinálok? Tudok-e esetleg rajta változtatni? Szerintem így működne egy normális párkapcsolat. Elfogadom, ha a másik kritikával illet, még akkor is megbánt, és igyekszem legjobb tudásom szerint jobb lenni minden téren, és odafigyelni az apróságokra is. Vice versa természetesen. Éreznem kell, hogy a másik fél is hajlandó változni, megfogadni a tanácsaimat. Nem pedig 30 éves háborút indítani, és várni a lehetőséget, hogy adódjon egy olyan alkalom amikor visszavághatok.

   Ezek a hatalmi harcok, ezek a játszmák azok amik az első jelei annak, hogy valami nem kerek és a kapcsolatban az egók erősebbek, mint az érzelmek. Vagy pedig érzelmileg két gyereket fújt össze a szél. Az egyik fél sem enged a saját jogos, vagy jogosnak vélt igazából és elkezdődik a háború, amiből nagyon nehéz kapitulálni. A befejezéséhez az egyik félnek engednie kell, de akkor a másik győz, és a harcok bármikor ismét kitörhetnek. Az egyik félben tüske marad, így legközelebb ő kezdi el a játszmát.

   Nagyon nehéz ebből kikerülni és felnőttként gondolkodni. Főleg úgy, hogy az én korosztályomban szerintem sokan az ilyen viselkedésmintákat tanulták el a szüleiktől. "Anyád már megint parádézik! Majd lenyugszik." Hát nem hallotta ezt más is gyerekkorában? Szerintem biztos. "Várjuk meg míg kiduzzogja magát, utána megint minden rendben lesz." Ilyenkor azt mondanám akár az apámról, akár bárkiről lenne szó, hogy: mi a fasz lesz ezzel megoldva te hülye kölyök! Mert teljesen mindegy hány éves az illető, ez gyerekes viselkedés. Attól, hogy a másik kiadja magából, én pedig bólogatós kutya módjára rázom a fejem, de nem vagyok hajlandó átgondolni és megoldani, mi lesz megoldva? Semmi, csak eltoljuk a konfliktus kicsúcsosodásának időpontját. Lehet, hogy 2 hónappal, de az is lehet, hogy 20 évvel.

  Az egész probléma megoldására nem tudom, mi a megoldás. Bárcsak tudnám. Talán figyeljünk jobban egymásra, legyünk képesek a párbeszédre. Fogadjuk el a kritikákat, de ami még fontosabb, ne képzeljük, hogy tökéletesek vagyunk, hiába teremtett minket Isten a saját képmására... vagy bárki. Fogadjuk el, hogy hibázunk és azt is ha ezt valaki észreveszi. Nem biztos, hogy azért teszi szóvá, hogy minket megbántson. Inkább azért, hogy segítsen jobb emberré válnunk.