Nemrég egyik éjszaka, egy különös hangulatomban kimentem az udvarra. Levegőre volt szükségem, érezni akartam a szelet, hallani akartam a hangokat, neszeket. Amikor kiértem az éjszakai égbolt alá, felnéztem a csillagokra, ahogy máskor is. De aznap este nem a csillagokat figyeltem, mert a hold mágnesként magára vonzotta a tekintetemet. Nem tudom szavakkal leírni azt amit akkor láttam. A hold ragyogott mint egy lámpa egy sötét barlang közepén, a felhők pedig olyan szokatlan, de lenyűgöző mintában úsztak körülette, ami valami földöntúli szépséget kölcsönzött az egésznek. Mindez pedig körbevéve száz és száz apró, ékkőként fénylő csillaggal. 
Csak álltam és gyönyörködtem a látványban, és hirtelen eszembe jutott egy részlet abból a könyvből amit akkoriban éppen olvastam. Egy részlet, amit pont aznap olvastam el:
Ezen az istenverte Földön a felgyűlt hagyományok, törvények és szokások sokkal fojtogatóbbak voltak bármilyen fűzőnél; az embereket az elméjük fogta le, adott rájuk kényszerzubbonyt, kényszerítette őket arra, hogy ugyanolyan betokosodott szokások szerint éljenek, mint mindenki más. Itt vannak, az egyetlen olyan bolygófelszínen, amelyen szabadon sétálhat az ember, meztelenül a szél és a nap alatt, erre, amikor választhatnak, dobozokban ülnek és még kisebb dobozokat bámulnak, éppen úgy, mintha nem lenne választásuk - mintha egy űrállomáson lennének - mintha a ketrecbe zárt évszázadok régi csúf napjai soha nem múltak volna el. Esténként még fel sem néznek a csillagokra. Ott, felettük állt az Orion ferdén, "a leggyönyörűbb dolog, amelyet valaha bármelyikünk látni fog a világon, szétterülve az égbolton, mint egy igazi isten, akiben muszáj hinni egy kicsit." De senki fel sem nézett.
Kim Stanley Robinson: 2312
Hosszú percek után magamhoz tértem és eszembe jutott, hogy be kellene mennem a fényképezőgépemért és meg kellene örökítenem. De ahogy elindultam, gondolkodni kezdtem. Ha sikerül is jó képet készítenem, semmit nem fog jelenteni másnak az a kép, csak egy szép éjszakai fotó lesz. Ez az élmény túl személyes volt, és nem csak egy jól elkapott lenyomat kell legyen az adott pillanatról. Ez akkor ér valamit, ha más is átéli ahogy én is. Átéli, elmereng rajta, megjegyzi és felidézi amikor szükséges.
Elgondolkodtam, hogy véletlen volt, hogy pont aznap értem ehhez a részlethez a könyvben? Vannak egyáltalán véletlenek? Esetleg ez egy olyan pillanat volt az életemben amikor valamit meg kellett tapasztalnom, de nem csak leírt gondolatok formájában, hanem a szavak és a látottak együttese által? Bárhogy is van, örülök, hogy átéltem, mégha valaki számára ez egy jelentéktelen dolog is.
